Tiszafüredi zsidóság története

A török hódoltság után újra benépesült Tisza menti kisváros lakosai a 18. század végén kezdtek a halászatról a földművelésre és az állattenyésztésre áttérni. Az első zsidók az 1770-es években települtek le itt. 1788-ban négy családot írtak össze, akik haszonbérléssel foglalkoztak. A helyi zsidók a kereskedelmet addig uraló görög kereskedők helyét vették át fokozatosan. 1840-ben 33 családban 164 személy élt itt, főként kereskedők. A leggazdagabb a hitközség első elöljárója, Ernst Gáspár nagykereskedő volt.

A szabadságharcban 23 zsidó vett részt. A dualizmus időszakában fontos szerepet játszottak, gőzmalmokat, kefegyárat, téglagyárakat alapítottak. Tiszafüred első orvosai és valamennyi nyomda tulajdonosa is zsidó vallásúak voltak.

A Chevra Kadisa 1803-ban, az elemi iskola 1876-ban kezdte el működését. Az első zsinagógát 1820 körül klasszicista, a másodikat 1912-ben, szecessziós stílusban építtették. A településen a legnagyobb zsidó lélekszámot 1900-ban regisztrálták: 682 fő, azaz a népesség 7,89 százaléka. A legjelentősebb szerepe az Ernst, majd a Blau, a Weiszmann és a Rubinstein családoknak volt. Ismert tiszafüredi rabbik: Schönfeld Mózes (1840), Rosenberg Herman (?–1866), Jungreisz Sámuel (1868–1889), Szófer Mór (1891–1917) és Strasszer Sámuel (1917–1944).

1929-ben 142 családban 620 zsidó élt Tiszafüreden. Húsz család jómódú, a többiek kispolgári körülmények között éltek, ám 13 család annyira szegény volt, hogy még hitközségi adót sem tudott fizetni. A keresők foglalkozás szerinti megoszlása: 3 nagykereskedő, 7 gazdálkodó, 2 tanító, 50 kereskedő, 4 ügyvéd, 5 munkás, egy nagyiparos, 3 orvos, 3 magántisztviselő, egy vállalkozó, 15 munkanélküli, 12 iparos, 5 magánzó és 8 egyéb.

A közösség 1941-ben 442 lelket számolt, ami a lakosság 4,14 százalékának felelt meg. A háborúba való belépés után, az év júliusában 15 zsidót vettek őrizetbe, és Kistarcsára internálták őket. 1944-ben már csak 416an voltak, 35 fő bevonult munkaszolgálatosnak, és eltűnt a fronton. A hitközségi elnök Kiss Ferenc ny. magántisztviselő volt, rabbik Strasser Sámuel és fia, Strasser Elemér.

A helyi hatóságok 1944. április 28-án leltározták a zsidó tulajdonú üzletek árukészletét. A megyei értekezleten a gettó helyéül először a vasútállomás környéki házak merültek fel, majd a városközpontban lévő zsinagóga környéke. Mindkét esetben sok keresztény családot kellett volna a lakóhelyéről elköltöztetni, így végül Balog Gábor községi főjegyző ajánlatára Szabó Gyula alispán a zsidó tulajdonban lévő téglagyárat jelölte ki. Az alispán helyszíni szemlén győződött meg a terület alkalmasságáról. A téglagyárba május 8-ig kellett beköltözniük a helyi és az alábbi Tiszafüredi járási településeken élő zsidóknak (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):

Nagyiván (1; 2277),

*Poroszló (128; 5142),

*Sarud (12; 3384),

*Tiszaigar (14; 1641),

*Tiszanána (47; 4905),

*Tiszaörs (7; 2454),

*Tiszaszőllős (49; 2585) és

*Újlőrincfalva (1; 521).

A gettó viszonylagos lakhatóvá tételét, a félig nyitott oldalú téglaszárítók részbeni befalazását a fiatalok végezték el. A gettó parancsnoka az első két hétben Ficzere Jenő főszolgabíró volt. A csendőrség helyi vezetőjét, Nagy Lajost elhelyezték Füredről, május 25-től Erdély József lett a gettó őrsparancsnoka, majd az alispán a gettó ellenőrzésére Szilágyi Sándor csendőr főhadnagyot küldte ki. Ő felügyelte a kínzással vegyített motozást a gettó mellett bérelt parasztházban. Az élelmezésre összeszedtek 59 ezer pengőt, amelyből csak 27 ezret használtak fel. A gettóban töltött idő alatt az időjárás különösen rossz volt, május 24-én az egri újság szerint 0,9 Celsiusfok, fagyponthoz közeli hőmérsékletet mértek, és esett az eső. Az ott élőknek mindezt a félig nyitott téglaszárítók falai között kellett elszenvedniük.

Több alkalommal történt személyes motozás, a gazdagabb embereket kikötötték, kíméletlenül megverték, csalánnal verték a férfiak nemi szervét. A zsidó tanács vezetője Weiner Ernő fakereskedő, helyettese Weiszmann Dávid kereskedő volt. A behívottaknak május 28-án kellett a gettóból Hatvan-Gombospusztára bevonulniuk, ahol a munkaszolgálatosokat kettéosztották, A és B csoportba. Az A csoportot, az értelmiségieket, a rabbikat Auschwitzba vitték. Május végén Horváth Kálmán százados mintegy 60, korosztályon kívüli személyt, 1418 év közötti, illetve 60 éven felülieket sorozott be munkaszolgálatosnak, akik Jolsvára kerültek. A gettóban maradottakat június 8-án vonattal a kerecsendi téglagyárba szállították.

A felszabadulás után hetvenen tértek vissza. A településen 1949-ben 43 zsidó élt. Az ortodox hitközség vezetője Schwarcz Benedek volt. Az emléktáblán 572 helybeli és környékbeli mártír neve szerepel. A felújított temetőt 2005-ben műemlékké nyilvánították.

• in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 536-563, Szegő Ágnes