Zsidók letelepedése az Alföldön
A törökök kiűzése után az Alföld a XVIII. században népesült be újra. Ebben az időben, a Tisza-szabályozás előtt az év nagy részében hatalmas területek álltak víz alatt, a lápos-mocsaras tájon nem voltak megfelelő utak, a települések a sűrűn lakott Dunántúllal ellentétben távol estek egymástól. A XVIII. század a zsidó lakosság nagyobb arányú betelepedésének a kezdete is. Az országba elsősorban Cseh- Morvaországból és Galíciából vándoroltak. A középkortól kezdve lakóhelyüket, foglalkozásukat, ruhaviseletüket Európa-szerte szigorú rendszabályok szorították szűk keretek közé. Kereskedéssel, pénzkölcsönzéssel, különféle földesúri jogok bérlésével foglalkozhattak. Polgári jogaik a kiegyezésig nem voltak, vallásuk a XIX. század végéig nem volt elismert. Mária Terézia 1746-ban türelmi adót vetett ki rájuk, amit száz éven keresztül kellett fizetniük. A szabad királyi városok 1840-ig nem engedték őket a falaik közé. A Jászság, a Kis- és Nagykunság és a Hajdúság vezetői kiváltságaikra hivatkozva szintén nem adták meg számukra a letelepedési engedélyt, egészen az 1850-es évekig. Az Alföld kereskedelmét a XVIII. században a Balkánról bevándorolt görög kereskedők uralták. A zsidók jogtalanok voltak ugyan, de tevékenységük után adózniuk nem kellett, ezért olcsóbban adhatták termékeiket. Általában ugyanazt árulták, mint a görögök: ócskavasat, nyersbőrt, pálinkát, gyapjút. A tiltott területek környékén, azokon a kisebb településeken, így Nádudvaron, Dévaványán, Tiszaigaron, Tiszabőn, és Tiszafüreden, ahol a földesurak hajlandók voltak őket befogadni, nagyobb számban telepedtek meg.
A hazai hitközségek egy része úgy keletkezett, hogy a földesúr lakhatási engedélyt adott néhány zsidó családnak, amikor a szomszéd városok, vagy egyéb területek nem engedték őket letelepedni. A földesurak egy része saját jól felfogott érdekében ad nekik letelepedési jogot, elsősorban adózó alanyt láttak bennük. A XVIII. század utolsó harmadától kezdve a magyarországi mezőgazdaság igényelt egy olyan mozgékony kereskedő-vállalkozói réteget, amely hitelekkel tudta ellátni az árutermelésre átálló gazdaságot, és amely rendszeresen ellátta a felvásárlói szerepkört, így hitellel és felvásárlással ösztönözte a kibontakozó árutermelést. A napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúrája tovább ösztönözte ezt a folyamatot. Az egyes településeken való koncentrációjuk egyrészt a védettség érzése, másrészt vallási szokásaik miatt volt szükségszerű. A vallási intézmények fenntartása, rabbi, kántor, metsző megtelepítése, de maga az imarend is nagyobb számú hitsorsos megtelepedését feltételezte. Ennek ellenére az elsődleges a gazdasági lehetőség volt. A letelepedési tilalom megszűnte után ezért is mozogtak egyre nagyobb települések irányába, a kis falvakban általában csak egy-két család maradt. Hét közben a nagyobb települések piacain, ponyván, vagy sátorban árultak, éjszakára bérelt házakban húzódtak meg, vagy mint Karcagon a város határában lévő vendégfogadóban. Vásárok alkalmával megengedték az ott tartózkodást két-három nappal a vásár előtt vagy után. A házaló kereskedő érdeke volt a községben tartózkodni több napon át, mert messze utat tett meg egylovas kocsiján, míg a községbe érkezett Tiszaigarról, vagy Tiszafüredről, Dévaványáról, Tiszabőről, Földesről, de még Kenderesről, Tisza-Abádról, vagy Nádudvarról is. Ez esetben estefelé elhagyták a várost, és a városon kívül lévő csárdában szálltak meg, majd reggelre kelve visszamentek a városba és folytatták az üzleti tevékenységüket. Csak pénteken tértek vissza lakóhelyükre, a család körében megünnepelni a szombatot.
Heves és Külső-Szolnok megye 1727. évi összeírása a kettős megye öt községében mindössze hat zsidó családot tüntet fel, közülük négy paraszti telken él és gazdálkodik, kettő pedig urasági kocsmát bérel.[1] A II. József idején, 1788-ban készült összeírás szerint[2] a két megye területén öt helyen éltek zsidók, Tiszafüreden négy, árendából élő családfőt, Kenderesen kettő, Alattyánban, Tiszabőn és Tiszaigaron egy-egy családfőt írtak össze. A földesúri birtokokon letelepedett zsidók egy része falusi árendás, eleinte többnyire kocsmabérlő volt, aki sokszor megkapta a mészárszék bérletét is. A kocsma, mint ismeretes, informális gazdasági központként is működött, fontos helyet foglalt el a falusiak életében: nemcsak a földesúri borok, hanem a nyíltan, vagy titkon főzött pálinka italmérési helye is. A kocsmához többnyire kezdetleges vegyeskereskedés, bolt is kapcsolódott, az udvar és a gazdasági épületek pedig a begyűjtött termények raktára is volt. A kocsmáros funkciójához hozzátartozott a pénzkölcsönzés, a kisebb-nagyobb falusi hitelügyletek bonyolítása is. Az ügyes árendás az idők során földbérlethez is hozzájuthatott, s ezzel megnyílhatott előtte a gazdasági és társadalmi felemelkedés útja.
Az egri egyházmegye 1816-tól adott ki jelentéseket, a schematismusokat.[3] Heves és Külső-Szolnok egyesült vármegyék zsidó lakosságának alakulása: 1816: 1.592, 1851: 6.879, 1869: 11.533 fő. 1816-tól 1869-ig 724 %-kal nőtt a létszámuk.[4] 1816-ban 46, 1851-ben 145, 1869-ben 166 helységben éltek, koncentrációjuk a nagyobb településeken fokozatosan nőtt.
Hivatkozás
[1] Magyar Zsidó Oklevéltár.VII.kötet.Szerk.Scheiber Sándor.Bp.1963,MIOK. Előszó.
[2] Conscriptio Judaeorum 1788: Szolnok IV.-7/b/6. 969 öi.=Heves Megyei Levéltár, Eger.
[3] Schematismus venerabilis Cleri Agriensis ad annum Jesus Christi 1816.Agriae.
[4] A schematizmusok adatai alapján készült Oláh István: Heves és Külső-Szolnok vármegye zsidólakosságának megoszlása 1816-1870 között.Szakdolgozat.Eger,é.n. 6 l.
